Nemrég figyeltem fel egy írásra,melyet a kameraaltal.blog.hu szerzője – Benedek Levente –  tett közzé oldalán.
Az oldalon közétett írás a Malenkij Robot Budapesti emlékhelyéről szól. Ebben az írásban tett képeken figyeltem fel,hogy körzetünkben , hely szerint Sorokpolányban is volt egy Hadifogoly tábor, melyet a szovjetek vezettek. Utánna jártam  a dolognak.

1945. április 4-én, de sokak számára még május 8-án sem ért véget a háború. A harcok befejezése után tízezrek találták magukat különböző hadifogolytáborokban, amelyek a szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulásával egyidőben sorra jöttek létre az országban. Itt tartották fogva hónapokig azokat a magyar katonákat, akik megadták magukat, de összegyűjtötték azokat is, akik a nyugati hadszínterekről tartottak hazafelé, és táborokba tereltek sok civilt is. Ilyen volt a ma már nyomaiban sem létező sorokpolányi hadifogolytábor, ahol legalább 15 ezer embert őriztek 1945 májusa és augusztusa között. Írásunk első része a falubeliek visszaemlékezése alapján született, következő cikkünkben pedig Bognár Zalán történész kutatásának segítségével rekonstruáljuk a csaknem elfeledett tábor történetét.
A Gyula-major
Sorokpolány határában, távol a falu házaitól, ma már bozótos területen egy régi romos épület áll: a Gyula-major uradalmi istállója egykor szebb időket látott, a háború előtt még mellette álló másik épülettel együtt tele volt állatokkal. Amikor a kastély urai a háború vége felé elmenekültek, egy darabig a cselédek laktak itt, a teheneken is megosztoztak – meséli Doktorics János. 1945 áprilisáig nyugalmuk volt, akkor jött a hír, hogy ezen a helyen fogolytábor lesz…
Mindennek ma már semmi nyoma. A falubeliek évtizedekig hallgattak arról, hogy mi történt itt 1945. májusa és augusztusa között. Pedig az idősebbek jól emlékezhetnek a több ezer magyar katonára és orosz fogva tartóikra.
Gyulamajor 2010-ben
Fotó: Tímár G. 
10 ezernél is többen lehettek…
A Vörös Hadsereg április 12-ére az egész országot elfoglalta. Közben, ahogy a front nyugat felé haladt, sorra alakultak a hadifogoly-gyűjtőtáborok. A legtöbb Északnyugat-Dunántúlon. Az első hadoszlopok május 19-én érkeztek Sorokpolányba – legalább 4-5 ezren lehettek.
– Én emlékszem rá, aznap, amikor a legtöbben jöttek, úgy fél 8-kor kezdődött a menet. Jöttek gyalog, a szekerek mellett. Szegény anyám éppen akkor sütött kenyeret – mindig nyolcat szokott sütni -, azt fölosztotta köztük. Akik bejöttek, mind kaptak egy jó karéjjal. Folyamatosan jöttek, úgy délután 3-ig – idézi vissza emlékeit Doktorics János. Aztán mutatja is, hová kísérték őket. A két épület kevés volt annyi embernek. Ahol most szántóföld van, ott – úgy emlékszik – 800 barakk volt, mindegyikben 40 embert helyeztek el. – Ahol az erdő kezdődik, ott volt egy őrbódé, de körben 1-1,5 kilométerenként mindenhol volt őrszem. Éjjel-nappal volt szolgálat. Korábban arra fenyves erdő volt egészen a Körmendi útig. A fákat akkoriban kezdték kivágni, a kerítéslábnak való anyagot mi hoztuk ide, aztán a katonák szögesdróttal kerítették be az egészet. – A táborban egyszerű, tető nélküli barakkokat építettek, de a tisztek lenn a faluban, néhány házban és a kastélyban rendezkedtek be.
Családjuk hiába kereste őket
A fogolymenetre Doktorics Jánosné is emlékszik. 10 éves volt akkor. A réten játszottak, amikor a sok ezer katonát a sorkifaludi állomás felől hajtották a falu túlsó vége, a Gyula-major felé. – Láttuk, hogy a foglyok kis cédulákat dobálnak el, erre írták a nevüket és hogy merre járnak, így akartak üzenni a hozzátartozóiknak. A szüleink bíztattak bennünket, hogy szedjük fel a papírokat, de az orosz katona nem hagyta: szuronyhegyre tűzte mindegyiket.  – Sokan a táborból is megpróbálkoztak az üzenetküldéssel. A megírt papírdarabba követ csomagoltak, úgy dobták át a kerítésen. Többen sikerrel jártak, mert a hozzátartozók egy idő után megjelentek a településen, jöttek férjük, fiuk, testvérük után – meséli Doktorics János. – Általában itt a bokrok, fák között jöttek, észrevétlenül. Aztán bekiabáltak a foglyoknak, hogy kit keresnek, azok meg tovább adták a hírt, hogy ismeritek-e, köztetek van-e, s ha szerencséjük volt, meg is találták. A kerítésnél beszélgetni is tudtak egymással, amíg észre nem vették az őrök, mert azok nem engedték.
A faluban ma is irtózva beszélnek arról az orosz katonáról, akit annak idején furcsa fejtartása miatt „ferdenyakúnak” neveztek. Lóháton járt a tábor körül, az ideérkező nőrokonokat zaklatta.
Sokan a szökéssel is megpróbálkoztak
Nekik a falubeliek segítettek: civil ruhát adtak nekik és valami szerszámot a kezükbe, hogy úgy tűnjön, helybéliek. Doktorics János meséli, hogy édesapja egyszer hosszú alsónadrágban, kötényben jött haza a mezőről. Kiderült, egy fogollyal találkozott, aki rendszeresen járt a kastélyból – ahol az orosz tisztek laktak – a táborba, ő könyörgött neki, hogy adja oda a nadrágját, mert meg akar szökni, de honvédségi egyenruhában rögtön gyanússá válna. János bácsi egy másik esetre is emlékszik, amikor civil ruhát és egy kapát adtak az egyik fogolynak, aki aztán a kertek alatt megkerülte a falut, így sikerült megmenekülnie. Később még köszönő levelet is kaptak tőle.
A falubeliek emlékezete szerint civileket is tartottak itt fogva. Ha a tisztek észrevették, hogy nem teljes a létszám, akkor a faluból vagy a környékből vittek foglyot a helyébe.
Élet a táborban
A szögesdrót mögött minden bizonnyal lassan teltek a napok. A sorokpolányi táborban a legfőbb gondot a vízellátás okozta. Mivel csak egy kút volt, folyamatos volt a sorbanállás a vízért. A katonák élelmet is csak annyit kaptak, amennyit a szovjetek a környező falvakból össze tudtak szedni, azaz zabrálni. Vittek mindent, amit láttak.
– A tábor 1945. augusztusában szűnt meg – idézi fel a 65 évvel ezelőtt történteket Doktorics János – , akkor elvitték a foglyokat Románián keresztül Ukrajnába, meg még ki tudja, hova…
Az alábbi tábori levelezőlapot 1945. május 25-én az egyik fogoly küldte a vasi főispánnak. Ma már nem tudni, hogy a főispán vagy más tett-e lépéseket a kiszabadításukra, segítség mindenesetre nem érkezett…

“Főispán úr!Mintegy 14 ezer vérző szívű, hazájába visszatért, élni akaró magyarnak (köztük kb. 750 tiszt) a kiáltását juttatjuk el Önhöz Pünkösd I. napján – Sorokpolányi község határában mintegy 2000 négyszögölnyi területen vagyunk összezsúfolva, egy major piszkos udvarára, ahol kivétel nélkül az udvar szennyében fetrengünk. Alvásról szó sem lehet, hiszen még állva sem férünk el. Étkezésünk nagyon gyenge, a vízellátás ebben a tikkasztó melegben kutak hiányában csaknem lehetetlen. Mintegy 200 általunk nehezen kitartott és hazahozott magyar ló, a mezőn szélnek eresztve, víz hiányában pusztulásra ítélve. Asszonyaink tőlünk elszakítva állítólag útba indíttattak, de rettegünk sorsuk miatt. Ilyen körülmények között valószínű, hogy pár napon belül egy járványos betegség meg fog tizedelni bennünket. Úgy reméljük, hogy nem lehet közömbös főispán úr előtt 14 ezer nehezen megmenekült, sokat szenvedett magyar sorsa. Éppen ezért ezúton kiáltunk azonnali segítségért, ami nem tudjuk elképzelni, miért késik kormányunk részéről. Reméljük, hogy a kért segítség 1 napig sem fog késni, küldjük Főispán úrnak igaz magyar köszönetünket és üdvözletünket.14 ezer szeretteiért aggódó, szenvedő magyar”

Vélemény, hozzászólás?
You May Also Like

Utasellátó története

Rántott húsos szendvics Rákosrendezőn és bécsi szelet a bécsi gyorson. Az Utasellátó szocialista óriásvállalat e két állomás között kitöltött mindent, földön, vízen és levegőn. Retróvilág, retrókereskedelem.

Eltűnik az ikonikus építmény.

Ujabb építmény tűnik el szombathelyről ami már a város látképéhez társult.  Ha…

Korábbi templom állt a mostani helyén

Egy feltehetően 11-12. században épült, egyhajós templom maradványait azonosították a jáki Szent…

Váratlan fordulat jöhet a hírhedt rohonci vérengzés ügyében

Újabb kérdőjelek tűnhetnek el a burgenlandi településen a második világháború idején zajlott…